Árral szemben Abaújváron
Egyházi segítségnyújtás rászorulóknak

„Tudja, az a legjobb, hogy van kit várni, – lelkendezik a hetvenhárom éves Irmuska néni. – Várom, hogy jöjjön, már előre tervezgetem, mit fogok vele megbeszélni.” A beszélgetés Zsuzsikáról folyik, aki az egyházi segítségnyújtás egyik munkatársa. Az abaújvári református gyülekezet igyekszik kivenni a részét az idősek és rokkantak testi-lelki gondozásából. Ezt a fajta diakóniai szolgálatot 2011. február közepén indította el az ott szolgáló lelkészházaspár.

Hétfő reggel fél nyolc előtt kutyaugatás jelzi, hogy valaki közeledik az abaújvári lelkészlakhoz. Az udvaron négy nő sétál: Bányai Tiborné, Roskó Dénesné, Espánné Bene Ágnes és Petrus Jánosné, történetünk főszereplői. Hétkezdő megbeszélést tartanak az Perényi Borbála Gyülekezeti Otthon diakóniai munkatársainak. (Az otthon még nem épült fel, de tevékenységét már falak nélkül is végzi.) A nappaliban gyűlnek össze, ahol Tóth Viktória, az egyházi segítségnyújtást beindító lelkész áhítatot tart, ezúttal a Kol 3,12-17 alapján: „Öltsetek tehát magatokra - mint Isten választottai, szentek és szeretettek - könyörületes szívet, jóságot, alázatot, szelídséget, türelmet. (…) Mindezek fölé pedig öltsétek fel a szeretetet, mert az tökéletesen összefog mindent. (…)” Miután megkapták a lelki útravalót, megbeszélik az előző hét tapasztalatait, számba veszik az előttük álló napok feladatait, majd ki-ki megy a maga útján. Naponta végigsétálnak a falun, meglátogatják a rájuk bízott gondozottakat.

Abaújvárról már írtunk nyolc hónappal ezelőtt. Akkor, a természeti katasztrófa kapcsán bemutatkozott a hajdan dicsőségesebb napokat látott község. A vármegyének is nevet adó település egykori jelentőségére csak a földvár és a gyönyörű, de használhatatlan templom emlékeztet. (Utóbbit remélhetőleg még az idén felújítják.) A falu Miskolctól északra fekszik, a Zempléni-hegység oldalában, közel a Hernádhoz, ahol a folyó átkanyarog Szlovákiából. Az eldugott településen és társain a schengeni határnyitás sem segített, lakossága öregszik, a fiatalok elköltöznek, minden bezár, sok a magányos és beteg ember. Ezeket a folyamatokat próbálja megfordítani a helyi egyesület és a református gyülekezet, igyekeznek élhetővé tenni ezt a festői falut.

E-maillel üzent Isten

Tóth István és Tóth Viktória három gyülekezet, Abaújvár, Pányok és Zsujta lelkészei. István nyolc évig volt Pányok polgármestere, tavaly Abaújváron indult, hogy segítse települését. „Nem nyertünk, de örülök is neki, Isten már két nappal később megmutatta, hogy merre induljunk,” – mondja István. Minden évben kapnak egy elektronikus levelet a Szeretetszolgálati Irodától, segítő anyagokkal a különféle szolgálatok beindításához. „Idén ez a levél ötször érkezett meg, mintha Isten azt mondta volna: »Nem veszitek észre, hogy ez az utatok?«” – veszi át a szót felesége.

A szociális gondozás beindításával két céljuk volt: „A falu átlagéletkora a hatvanhoz közelít, a legtöbb idős emberre nincs, aki rányissa az ajtót, sokat jelent nekik a társaság vagy egy kis ház körüli segítség.” Ugyanakkor azt is tudták, hogy a vidéket súlyos állástalanság sújtja, s egy ilyen szolgálat munkahelyet jelent, ami megélhetést teremthet családoknak.

„Novemberben fogtunk hozzá az engedélyeztetéshez, hát mit mondjak, nem volt egyszerű” – emlékezik István a papírmunkára. – Megérdeklődtük, milyen dokumentumokat kérnek, de nem volt elég a beadott pályázati anyag, utólag újabb igazolások kellettek, az idő ment, a kérelem meg hivatalok között vándorolt.” Január 1. helyett így csak február tizennegyedikén kezdte meg munkáját a négy segítő, három Abaújváron, egy pedig a szomszédos Zsujtán.

Visszatérés a bezártságból

„Nagyon örültünk a lehetőségnek, mert többen évek óta munka nélkül voltunk,” – mondja Bányai Tiborné, az egyik gondozó. – „Két gyerek mellett szükség van állásra, a családot el kell tartani.” Kollégája, Roskó Dénesné helyesel, majd hozzáteszi: „Az üzemek vagy megszűnnek, vagy csökkentik az alkalmazottak létszámát. Tíz évig dolgoztam Hollóházán, a porcelángyárban, de aztán az ingázókat elbocsátották.”

Néhány éve mindketten részt vettek egy átképzésen, melyet a munkaügyi központ szervezett. „Zsujtán öregotthont építettek, gondozókat kerestek. Megszereztük a képesítést, fel is vettek minket, de sosem lakott ott senki.” Még ma is tartoznak az üzemeltetők a becsapott embereknek, tudjuk meg a lelkésznőtől. „Ezzel a végzettséggel viszont tudtak pályázni az egyházi segítésnyújtás állásaira,” – teszi hozzá.

A két nő – egyikük presbiter is – szerényen mosolyogva mesél munkájukról, napi nyolc órában látogatják a rájuk bízott időseket, bevásárolnak nekik, gyógyszert íratnak fel a betegeknek, kisepregetnek, újságot vagy Bibliát olvasnak nekik, amit éppen kell. Arra a bizalomra a legbüszkébbek, mely köztük és a gondozottak között kialakult. „Néhányan arra is minket kérnek meg, hogy fizessük be a számláikat.” Ezt a bizalmat nem adják ingyen, de megkönnyíti a dolgukat, hogy ismerik egymást a faluból, gyülekezetből.

„Nemcsak az idősek kapnak az egyházi segítségnyújtáson keresztül, de nekünk, munkatársaknak is sokat jelent, – összegzik tapasztalataikat. – Ha az ember nem dolgozik, az olyan, mintha kimaradna az életből, de ez az új állás kimozdított minket otthonainkból, visszatértünk a bezártságból az életbe.”

Látogatóban

A művelődési házzal és az egykori óvodával szinte szemben lakik Mestellér Endréné. Az özvegy Irmuska nénié a szélső porta, házának hátsó fala az utcára néz. Mikor tavaly nyáron erre jártunk, homokzsákokkal védték a fal tövét, hogy megóvják az özönvízszerű esőtől, amivel nem bírt a vízelvezető árok sem. A plafonon évente kétszer kell javítani a vakolat repedéseit. A hetvenhárom éves nénihez gondozóját, Roskó Dénesnét, Zsuzsikát kísértük el.

Irmuska néni kijön elénk a kapuba, be is tessékel minket az első szobába, leültet az asztalhoz, ő az ágyra telepedik, így beszélgetünk. „Azelőtt is volt ez a gondozás, de abbamaradt, – kezd bele a mondandójába, majd így folytatja: – De nagyon jó dolog ez. A házban se víz se gáz, Zsuzsika hordja be a vizet, fát, még ki is sepreget.” Zsuzsika, aki eddig nem volt a szobában, mintha csak a nevét hallotta volna odakint, belép az ajtón, odamegy a kályhához, és tesz a tűzre. „Nem vagyunk már tökéletesek, – mondja az özvegyasszony magáról és a többi gondozott egészségéről. – Ma reggel is úgy szaladt a szívem, verte fel a vérnyomásom.” A munkatársakat ezért felszerelték vérnyomás-, vércukorszint - és vérzsírszint mérő készülékkel is. A lélek és a szellem sem marad ápolatlanul, beszélgetnek velük vagy könyvet visznek nekik a gyülekezet könyvtárából.

Közösség épül

Látogatásunk után pár órával ismét a lelkésznővel beszélgettünk, többek között arról, miben más az egyházi segítségnyújtás programja és a falvakban szintén működő önkormányzati gondozás. „Mi nemcsak munkahelyet szeretnénk adni a gondozóknak, hanem azt is próbáljuk tudatosítani bennük, hogy amit csinálnak, az szolgálat.” Követelmény, hogy a munkatársak Bibliaiskolába járjanak, Tóth Viktória fontosnak tartja hitük erősödését, lelki növekedésüket, mert ha Istenben gazdagodnak, akkor lesz mit továbbadniuk a rájuk bízottaknak. A munkatársi megbeszéléseken igyekszik közösséget faragni belőlük, hogy aztán ők is tudjanak közösséget teremteni maguk körül. „Tervezünk közös programokat is a gondozottaknak, kirándulásokra, színházi előadásokra, strandra vinnénk őket,” – mondja. Ebben nagy segítség a gyülekezet új kisbusza. „Vannak, akik vágynak az istentiszteletre, de nem tudnak már feljönni a templomba a faluból, értük lemegy a kocsi.”

Ebben a gyülekezetben az árral szemben próbálnak élni. Dacolnak a kor és a térség problémáival, megpróbálják legyőzni a magányosodást, a munkanélküliséget, a depressziót, s ehhez azt a módszert választják, melyet Krisztus is használt, mikor az örömhírt rábízta a világra. Közösséget építenek, ahol van tér a személyes növekedésre és a másik építésére.

 ----------------------

Eltűnt az első ház Abaújváron

Földcsuszamlás fenyegeti a dombokon fekvő községet, ahogy arról már 2010. júliusában beszámoltunk, de a helyzet azóta sem javult. A tavaly májusi több hetes eső átáztatta a talajt, az elveszítette kohézióját, az agyagrétegek elkezdtek egymáson elcsúszni. Ezt, a legtöbb kárt okozó jelenséget, suvadásnak nevezik. A falu több pontján és a határban is csúszik a domboldal, repedeznek a házak falai, de veszélyben van a közúti híd, a művelődési ház és a műemlék templom is.

A községet meg lehet menteni, szakemberek képesek lennének megállítani a suvadásokat, de a támfalak kiépítése és a többi védekezési munka százmilliókba kerülne, erre pedig nincs pénz. Abaújvár tavaly nyáron segítségért kiáltott, sokan meg is hallották ezt, jelentős összeg gyűlt össze adományokból az erre a létrehozott számlán. Igaz, a szükséges forrásoknak csak a töredéke, de a falu lakói nagyon hálásak érte. Felhasználni sajnos csak akkor tudják, ha a község önkormányzata jelentős állami támogatást kap, de ahogy Csuha Pál polgármestertől telefonon megtudtuk, sem a megyénél, sem az államnál nem jártak eddig sikerrel.

A tél beállta lassította a suvadást, de ha megindul a tavaszi olvadás, a talajba kerülő víz katasztrófát okozhat. Az első házat már tönkre is tette a csúszás, az elmúlt nyolc hónapban életveszélyessé vált, le kellett bontani.
 

Feke György
Megjelent:
Reformátusok Lapja LV. évfolyam 18. szám
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.