Abaújvár története

Abaújvár Északkelet-Magyarországon, Miskolctól mintegy nyolcvan kilométerre északkeletre, a mai szlovák-magyar határon fekszik. A ma alig kétszázhatvan lelket számláló kis község igen nagy történelmi múltra tekinthet vissza. A történeti Abaúj megye első központja és névadó települése volt. Maga a falu a Hernád bal partján emelkedő, kétszáz-kétszáznegyven méter tengerszint feletti magasságú dombokon épült. A község legrégebbi része közvetlenül a Hernád mellett, a várdombon és a mai Petőfi utca nyugati oldalán helyezkedett el. A XV. század közepére azonban már a jelenlegi helyén állt, kialakult szerkezete.

A történeti Abaúj megye egyike a Szent István által alapított megyéknek, a XI. század első harmadában már fennállt. A Mátraaljától a lengyel határig magában foglalta három későbbi megye — Heves, Abaúj és Sáros — területét. Legnagyobb részét az Aba nemzetség birtokolta.

A XI-XIV. században határmegye volt, az országot északról védelmezte. Ez a feladata határozta meg a megyeközpont, az abaújván vár felépítésének helyét is. A megyének nevet adó vár a Zempléni-hegység északi peremén, közvetlenül a Hernád partján, egy alacsony, külön álló dombon helyezkedik el. Ennek a tetejét vették egykor körbe a sáncokkal. A ma is impozáns méretű, 754 méter kerületű, trapéz alakú sánc 3,9 hektáros területet zár körül. A sáncok meglepő épségben élték túl az elmúlt évszázadok viharait. Magasságuk a külső térszint, a Hernád felől tizenöt méter, a vár belsejétől számítva öt méter. A várfalakat jelentő földsáncot igen komoly fa szerkezet erősítette. Ennek építési módját régészeti ásatás segítségével tisztázták. A faszerkezet tette lehetővé, hogy a várfalak, a sáncok kívül meredekek legyenek, és formájukat ezer éven át, napjainkig megőrizzék. Az ásatási eredmények alapján megállapítható, hogy az abaújván vár 754 méter kerületű sáncaiba 72 260 köbméter földet halmoztak fel, amelybe 11 770 köbméter fát építettek. A munkát száz ember nyolcszáztíz munkanap alatt tudta elvégezni. A sáncba beépített fa mennyiséget egy ötszázszor nyolcszáz méteres, azaz negyvenhektáros erdő kivágásával lehetett biztosítani.

A föld-fa konstrukciójú várak építése a korabeli Magyarországon és Európában általánosan elterjedt gyakorlat volt. Az abaújvánhoz hasonló várakat Európa-szerte a IX-X. században kezdték építeni. A magyarországi vár építés az államszervezéssel egy időben, a X. század végén indult meg. A kialakuló magyar állam ezekben a várakban hozta létre katonai, gazdasági, világi és egyházi központjait.

Történeti és régészeti adataink szerint a XI. század első felében épült az abaújvári vár is. A XIV. századi krónikás hagyomány szerint Aba Sámuel (uralkodott: 1041-44) emelte. Minden bizonnyal Aba Sámuelnek tulajdoníthatjuk a megye megszervezését is.

Maga a vár időről időre a magyar történelem fő sodrába került. Az 1046-ban, oroszországi száműzetésükből hazatérő két Árpád-házi herceg, András és Levente gyűjtötte itt össze seregeit. Csaknem fél évszázaddal később, 1106-ban egy másik Árpád-házi herceg, Álmos tartotta hatalmában, később azonban megadta magát a várat ostromló bátyjának, Könyves Kálmánnak (uralkodott: 1095-1116). A tatárjárás (1241-42) során Újvárat Északkelet-Magyarország legerősebb erődítményeként tartották számon, amely ellent tudott állni a tatárok támadásának.

Korai, megyeszékhelynek épült váraink a XIII. század végén általában elveszítették jelentőségüket. Újvár azonban a XIV. század közepéig megőrizte vezető szerepét. 1399-ben a Perényi család tulajdonába került, amely engedélyt kapott a királytól, hogy várat építsen itt. Feltehető, hogy akkor épült a föld-fa szerkezetű sánc tetejére az a kőfal, amelynek a nyomai még manapság is jól kivehetők. A továbbiakban nincs adatunk a várról.

Magyarországon a világi közigazgatási rendszerrel párhuzamosan épült ki az egyházi közigazgatás. A megyék központjaiban, az ispánsági várakban épültek fel a legkorábbi templomok, amelyeknek elsődleges feladata a térítés volt. Az abaújvári esperesi templom a vár belsejében állt, maradványait régészeti feltárás hozta napvilágra. Első formájában a XI. század végén épült, majd a XIII. században átalakították. Körülötte több száz síros temető helyezkedett el. Az esperesi templomról írásos forrásaink nem szólnak. A régészeti adatok azt bizonyítják, hogy a XV. század elejéig használták. A vár és az esperesi templom egyaránt a XV. században pusztult el.

Újvár, Abaúj megye központja, a korszak városainak egyike volt. Lakói nemesek, papok, katonák és parasztok lehettek. Ez a városias jellegű település a várdomb egész területére kiterjedt. Az egykor itt állt épületekre a vár 1974-1983 között végzett ásatása szolgáltatott adatokat.

Az egykori megyeszékhely a XIV. század közepén a király kezéből magántulajdonba került. A század végén a Perényi családnak adományozta Zsigmond király (uralkodott: 1387-1437). A falu 1427-ben a Perényi család nagyidai uradalmához tartozott. Jelentékeny hely volt, mintegy ötszáz lakost számlált. Egy 1461-es adatunk szerint a falu már jelenlegi helyén állt, kialakult a maihoz igen hasonló szerkezete is. Ma is létező két utcáját ekkor már név szerint említették. A XV. század közepétől malom is működött a településen.

A XV. század folyamán épült nagyméretű, reprezentatív gótikus temploma. Az eddigi kutatások azt bizonyítják, hogy teljes belső tere festett volt. A falképek nagy része még feltárásra vár. Valószínű, hogy a templom építésében a Perényi családnak is szerepe volt. A falu, csakúgy, mint földesura, igen korán áttért az új hitre. Adataink szerint az újváriak már 1549 előtt reformátusok lettek.

A XVI-XVII. században szakadatlan háború dúlt ezen a területen. A Hernád-völgy a török, a Habsburgok és az erdélyi fejedelmek csapatainak felvonulási területévé vált. Újvár, minthogy rajta keresztül vezetett az észak felé tartó hadiút, nagyon megsínylette ezt az időszakot. A XVIII. század elejére mindössze hét jobbágycsalád maradt a faluban.

A XVIII. században Abaúj megyébe számos német, ruszin és tót telepes érkezett. Abaújvár lakossága azonban megmaradt magyarnak. A század végén az anyakönyvekben feltűnő családok többségének ma is a faluban élnek a leszármazottai. A falu XVIII-XIX. századi viszonylag békés fejlődését időről időre pestis- és kolerajárványok, illetve földrengés zavarta meg. Ennek ellenére a XIX. század végéig a népesség száma folyamatosan nőtt.

A XIX. század végén kezdődött kivándorlási hullám súlyosan érintette a falut. Lakosságának mintegy harmada vándorolt ki Amerikába. Ennek az volt az oka, hogy a jobbágyfelszabadítás után, a XIX. század második felében kialakult kis- és törpeparaszti birtokok csak nagyon szűkös anyagi lehetőségeket nyújtottak az ittlakóknak. Sokan arra kényszerültek, hogy mezőgazdasági bérmunkából éljenek. Az abaújváriak közül még az 1920-as években is sokan mentek Amerikába, hogy megalapozzák a jövőjüket.

Az abaújváriak fő megélhetési forrása kezdetektől napjainkig a mezőgazdaság volt. Termékeiknek jó felvevőpiacot biztosított Kassa, illetve az ottani vásárok. Az abaújváriak egyik legkeresettebb áruja a különleges módon termelt lencse volt. Kassa egyben munka- és tanulási lehetősét is biztosított az ittenieknek. A falu életében mindenkor meghatározó szerepe volt a rajta áthaladó észak-déli irányú hadi és kereskedelmi útnak.

A trianoni békeszerződés a történeti Abaúj megyét kettészakította, Aba-újvárt elvágta a világtól. Az egykori megyeszékhely határszélre szorult kistelepülés lett. Napjainkban a rohamosan fogyó lakosság az elöregedés és a munkanélküliség súlyos gondjával küzd.

A falu ma is őrzi évszázadok alatt kialakult arculatát. Patinás régi házait nem szorították ki az újabb keletű háztípusok. Tájba simuló sajátos szerkezete, hagyományőrző épületállománya jellegzetesen szép magyar faluvá avatják.

forrás: Abaújvár község öröksége