A hidak hőse

1944 fagyos tele. A második világháború zárófejezete játszódik le éppen Európában. Magyarországra betörtek az orosz csapatok. Az Alföldön keresztül könnyűszerrel eljutottak az ország szívéhez, román szövetségeseikkel Budapestet ostromolják. Tehették, hiszen a hatalmas sereg képes volt áttörni a rónán. Ám más a helyzet a hegyekben. Ott minden egyes meredek csúcs erős vár, minden szűk völgy harapófogó, csapda a betolakodónak.

A mai Észak-Magyarországon, a Kárpátok lábain kapaszkodnak fel az oroszok. A németek és a magyarok mind feljebb és feljebb vonulnak vissza a nagyobb biztonságot nyújtó hegyek közé. Eközben persze mindent megtesznek azért, hogy lelassítsák az ellenséges hadakat. Ennek az akadályoztatásnak volt egyik hatékony eszköze azon hidak elpusztítása, melyeken már áthaladtak.

Hadászati szempontból hatékony, ám egy híd felrobbantásával nemcsak az ellenfél dolgát nehezítették meg, hanem a környék lakosságának életét is. Mert a hadak elvonulnak, de a nép ott marad. Az orosz rögtönzött hidat ver a folyón, majd átkel és a hídját magával viszi a következő akadályhoz. Ám Józsi bácsi nem fog tudni többé átkelni a szekerével a folyón. A német katona szemének térkép e táj, de a magyar szülőföldjét látja benne, és honfitársait a népben.

A végvári vitéz

Történetünk ezen pontján kell megismerkednünk Végvári Jánossal. Végvári 1921-ben született Somogy megye Gadács nevű falvacskájában.

Végvári János kassai diákként a Miklós börtön falánál

Később innen jóval messzebb, az akkor már ismét Magyarországhoz tartozó Kassán végezte el a Kereskedelmi Főiskolát. Ám miután 1942-ben itt megszerezte az oklevelét, a háború viharai őt is magukkal ragadták.

Utászok kiképzése
Végvári János felvételei

1944 telén Kassa városától néhány kilométerre az abaúji hegyek között találjuk őt, katonatársaival észak felé vonulnak a Kárpátok rengetegeiben. Végvári János hadapród őrmester utászként szolgált a Magyar Királyi Honvédségnél. Az akkori nehéz helyzetben hálátlan feladat jutott neki osztályrészül. Az elvonuló német és magyar csapatok után bajtársaival egyetemben neki kellett hidakat robbantania. Parancsba kapták, hogy pusztítsák el Gönc község vasúti hídját.
Répánszki Jánosné 1944-ben 13 éves volt. Édesapja váltóőrként dolgozott. Családjával akkor a gönci vasúti hídtól nem messze lévő bakterházban éltek. Náluk volt elszállásolva Végvári János és három utásza, akik a hídrobbantást feladatul kapták. A katonák egy házban laktak, egy asztalnál ettek vendéglátóikkal. A feletteseik közben már az onnan északra fekvő településen, a Hernád folyón túli Hidasnémetiben voltak berendezkedve.

A gönci vasúti híd napjainkban

Négy robbanás

Répánszki Jánosné így emlékezett vissza az akkor történtekre:
„Édesapám gyakran hozta szóba a háborút. Egyszer ki is tört belőle a méreg.
– Maguk itt szívfájdalom nélkül robbantgatnak!
Láttam a hadapród őrmesteren, igen szívére vette apám dühös megjegyzését. Csendesen, de mégis igen határozottan kijelentette:
– Nem szívfájdalom nélkül. Iskolázott ember vagyok. Tudom, a katonák előbb-utóbb eltűnnek innen, megint béke lesz, és ennek a szerencsétlen népnek, nekünk kell mindent újjáépíteni. De a parancsszegésért golyó jár.
Édesapám könyörgésre fogta a dolgot.
– Legalább a Szerencs patak vasúti hídját ne robbantsák fel, közel vannak a házak, s ha – Isten adná – nem dőlnek is össze, nem marad egy ép ablak sem, és tél van.
Nagyon megjegyeztem, amit erre a katona válaszolt:
– Hidasnémetiből figyelni fognak minket, s ha megjön a parancs, négy robbantást várnak tőlünk. Hát megkapják!
Azzal besietett a szobájába…"

„December tizenhatodika volt, szombat. A házunk majdnem felbillent, úgy megrázkódott alatta a föld, egymás után négyszer.
 Édesapám még nem szól semmit, csak picit, igen picit mosolyog. A hadapród őrmester besietett, összekapkodta a holmiját, szépen elköszönt, és még láttam, hogy felkapaszkodik az első hajtányra, a hajtórúd mellé ül, ő is megragadja a fogantyúját, és a két hajtány elindul Hidasnémeti felé. Édesapámmal alig lehettet bírni. Sírni is kedve lett volna, nevetni is."

"Később tudtam meg, miért áldatja annyira Istennel »azt a drága gyereket«. A hidat meghagyták! A két vakvágány elejét meg a két váltót robbantották fel – még az átmenő forgalmat se bénították meg. Megvolt a négy, amit Hidasnémetiből figyeltek. Akárkit megkérdezhet – idősebbekre gondolok – mindenki emlékszik rá, hogy a gönci vasúti patakhíd megmenekült." 

Sínek és váltók a gönci vasúti híd közelében napjainkban

Hidasnémeti hidakkal és németekkel

1944 decemberének közepén német és magyar egységeket szállásoltak el Hidasnémetiben. A magyar parancsnokság a Dobozy-kastélyba, a német hídőrség a Weisz-féle házba rendezkedett be, mely nem sokkal az előtt még zsidó bolt volt. Délről Hidasnémetit a Hernád folyó választotta el a szántóföldektől. Ezen a folyón két vasúti és egy közúti híd ívelt át. A közúti híd jelentősége stratégia szempontból kimagasló volt. Erős szerkezetének köszönhetően akár a legnehezebb orosz harci járművek, akár a T 34-esek súlyát is elbírta. 60 kilométeres körzetben nem akadt hozzá hasonlóan erős híd a folyón. Sztálin pedig előre meghatározta Kassa elfoglalásának időpontját, az oroszok és a románok nem értek rá teketóriázni vagy kerülőutakon menni, hiszen kerül, amibe kerül, de az ukázt mindenképpen végre kellett hajtani.

Nasta József emlékezetében, aki Végvári János katonatársa és barátja volt, így élt a híd:

„A közúti Hernád-híd! … Az már tereptárgy volt a javából! Errefelé furcsán alakított partot magának a Hernád. Ha a jobb oldalon enyhén lejt, a baloldalt három-négy méter meredek fal, gázló sehol. Hidasnémetinél az innenső part a magas. Nem tank, ember se mássza meg. És azt a nagy betonhidat jól megépítették, nem spórolták el tőle az anyagot. Katonaszemmel…"

A hidanémeti Hernád-híd a 70-es években
Gulyás Mihály felvétele

Robbanni vagy nem robbanni? 

Míg a németek a gönci vasúti híd felrobbantását rábízták a magyarokra, Hidasnémeti hídjaival nem így cselekedetek, ezek sorsáról saját kezűleg kívántak gondoskodni. A két vasúti híd a levegőbe repült, s már csak a közúti híd volt hátra. 900 kiló ekrazitot telepítettek az átkelő alá. Ez jóval több volt, mint a szükséges mennyiség, de a németek a gyors visszavonulás miatt feltehetően nem akarták zsákmányul hagyni az ellenségnek, amit nem tudtak magukkal szállítani. A detonáció nem csak a hidat, de száz méteres körzetben a környékbeli házakat is eltörölte volna a föld színéről.

Az események felgyorsultak. A románok korábban érték be a visszavonulókat, mint ahogy gondolták volna. A folyó túlpartjáról már hallani lehetett a fegyverropogást – a magyar utóvédek keveredtek tűzharcba a megérkező román csapatokkal.

A németek úgy döntöttek nem várják be leszakadt fegyvertársaikat, inkább levegőbe röpítik a hidat, és továbbállnak. A gyújtózsinór végét a Weisz-féle házból, a német hídőrség szállásáról aktiválták. Ám a robbanás elmaradt.

Gömöri János parasztgazda háza a hídfőtől alig pár lépésnyire állt. Tudomására jutott, hogy a robbanás élete munkáját semmisítené meg, így az adott pillanatban kinyúlt a kapuján, mely előtt a gyújtózsinór haladt végig, és bicskájával elmetszette a kábelt.

A Fáslisnyakú 

Az esetet egy német tiszt rohant kivizsgálni, akit a faluban a nyakán hordott kendő miatt csak úgy neveztek: a Fáslisnyakú. A túloldalról egyre erősebbé vált a fegyverropogás zaja, mely a románok közeledtét jelezte.

Fazekas Bertalan 1944-ben 12 éves volt. Családjával a hídtól nem messze eső házuk pincéjében várta a detonációt. Azonban a kis Bertalanra „rájött a szükség”. Kiszaladt hát dolgát végezni, így lehetett szemtanúja az esetnek, amelyre így emlékszik vissza:

„Egy nagydarab németet látok, pisztoly a kezében, rohan, mint egy őrült. Egészen közel szaladt el előttem, a szele is megcsapott, de nem vett észre. […] Itt az alsószomszédunknál megállt. Lenyúlt. Képzelje el, a gyújtózsinór vége volt a kezében – valaki elvágta.

Én akkor már tudtam, ki csinálta, de ha agyonvertek volna, se mondom meg. Szegény már meghalt. Gömöri Lajos bácsi, ő volt a tettes. … Esküdni mernék rá, ha nincs Lajos bácsi, megy a híd a levegőbe. Először ő vágta el a zsinórt. 

De két helyen vágták el. Nézzen ide – mutatott az oszlop mellé – itt ment le a zsinór a robbanótöltethez, és itt is elvágták. Tudja, ki? Az a tisztes. Nem volt igazi tiszt, de holmi közönséges őrmester sem, valami fényes volt a kabátja hajtókáján, meg az ujján. Innen gondolom, hogy zászlós vagy hadapród, vagy a fene se tudja, mi volt. Nem tudom miért, olyan könnyű lett a szívem, majd kirepült."

Végjáték? 

„Mieink, magyar katonák szaladtak a túlpartról, a gönci oldalról! Már ment le a nap, de azért mégis jól lehetett látni. A német itt áll, kezében az elvágott gyújtózsinórral… S a tisztes előkapja a bajonettjét. Gondolja meg, tele a híd magyarral, és ez a német a gyújtózsinór végét fogja. Ha hiszi, ha nem, kitaláltam a magyar gondolatát: »Ez az őrült a lábunk alatt akarja felrobbantani a hidat, mert egy német mindenre képes!« 

Behunytam a szemem. A német rásütötte pisztolyát a tisztesre. Mintha most is látnám! Villámlott a pisztoly csöve. Úgy gondolom talált, mert a magyarok valósággal megőrültek. 

Valaki azt kiáltotta – Lőjétek le! Vágjátok a Hernádba! Én már csak a loccsanást hallottam – Igen, mint akit puskából lőttek ki, rohantam vissza a pincébe.”

A kis Berci azt hitte, két halott ember lett a következménye a hídfőnél támadt összetűzésnek, Végvári János és a német tiszt. Ám tévedett.

Német és magyar katonák
Végvári János felvétele

Végvári János hadapród őrmester sikeresen elkerülte a rá tüzelő német tiszt golyóját. Időközben megérkező bajtársai haragja pedig lesújtott a szövetségesből lett ellenségre. A hídfőnél lefogták és végeztek vele. A Fáslisnyakúként emlegetett őrnagy testét eztán felemelték, és a híd korlátján át testét a jeges Hernád folyóba taszították.

A településen akkor már nagy volt a fejetlenség. A közeledő ellenség miatt megkezdődött a visszavonulás. Ám Végvári Jánost nem hagyta nyugodni az eset. Elindult hát feletteséhez, hogy jelentse az esetet neki. A keményszívű századost az emberei maguk között csak úgy emlegettek, „az Öreg”. A magyar parancsnokság a Dobozy-kastélyban rendezkedett be, itt találkozott össze Végvári egyik bajtársával, Nasta Józseffel.

A Dobozy-kastély a 70-es években
Gulyás Mihály felvétele

"Becsukom magam mögött a parancsnoki szoba ajtaját, és majdnem „karamboloztunk”, úgy igaz, egymásba botlottunk. Nagyon megnéztem az arcát. Nem olyan volt, mint máskor. Csak erőltette a nyugalmat. Nem véletlen, hogy ezt kérdeztem tőle: - Mi a baj, hadapród őrmester úr?!
- Semmi, semmi, Józsi bátyám, megyek jelenteni az Öregnek."
 

Hálából halál

Végvári jelentésének nem örülhetett túlságosan felettese. A történet meghallgatása után minden bizonnyal feladta katonáját a németeknek. A németek lefogták őt a Dobozy-kastélyban, és hátulról, egy közvetlenül leadott pisztolylövéssel szíven lőtték a hadapród őrmestert. Holttestét kivonszolták az udvarra, és temetetlenül sorsára hagyták.

A községben ekkor már nagy volt a sietség. Nemsokára az utolsó katona is elhagyta a települést, a románok pedig elérték a folyó túlsó felét, ám átkelni nem mertek rajta. Cselt gyanítottak, nem hitték el, hogy egy ilyen jelentőségű híd épségben maradhatott. Aknagránátokkal bombázták a falut. Csak éjszaka mertek átkelni csónakok segítségével, és úgy foglalták el Hidasnémetit.

Egy akangránát repeszének nyoma a híd korlátján

Öngyilkos küldetés

A falu bombázása hagyott maga után néhány áldozatot. A megszálló románok megparancsolták a település lakosainak, hogy temessék el a halottakat, azaz a két munkaszolgálatost, akik valahogyan leszakadhattak és egy aknagránát végzett velük, valamint a hadapród őrmestert, akiről úgy gondolták, öngyilkos lett.

Egy hidasnémeti férfi visszaemlékezése következik, akinek 1944. december 20-án a megszálló román katonák megparancsolták a községben található magyar holttestek elhantolását.

"Mentünk a Dobozy nagyságos úr kastélyához. Hol is van a hadapród őrmester úr, aki öngyilkos lett? …Hát nem bolondság? Háborúban öngyilkosnak lenni? Bolondság! Gondolkoztam én ezen, oszt az eszem nem akart beleegyezni. Csak kiment volna a kertek alá, és annyi golyót kaphat, tíznek is elég. Úgy jött, mint a jégeső. Megálltam. Néztem. A lábán zokni. Nocsak, mondom, előbb mezítlábra vetkőztél, fiam? A szeme nyitva, oszt kék, mint az ég, a haja meg barna, sötétbarna. … Szétnyitottam rajta a köpenyt, aztán a zubbonyt. Nézem az ingét. Hát ezen semmi nyoma. Kigomboltam az inget. Hát én egészen odavoltam, hogy egy karcolás sem látszik rajta. Hátára fordítottam. Még ilyen öngyilkosságról sem hallottam – hátulról lövi magát szíven! Kis perzselt lyuk a köpenyén, pontosan a szíve tájékán – hátul! Mondom magamban, ez másnak a műve. Megemeltem még a kalapomat is. Fiam, téged szíven lőttek, mégpedig – az elsőben én is voltam katona – pisztollyal. Ezért nem látszik elöl semmi, a golyó nem ment át rajtad. A perzselés meg azt jelenti, hogy odanyomták a fegyvert."

A testeket a temetőbe vitték és elhantolták.

A hidasnémeti temető napjainkban

A Fáslisnyakú hantja

A német őrnagyot a Hernád magával sodorta, ám nem sokkal lejjebb a tetem fönnakadt az egyik felrobbantott vasúti híd maradványain. Pár nappal ezután néhány falubeli rátalált a holttestre, kiemelte a vízből, és eltemette azt nem messze a hídtól, a Hernád árterébe. Fakeresztet állítottak számára. Ám később két vasúti munkás, a Hernád gyakori áradásai miatt, betonból öntött neki sírkeresztet, melybe belekarcolták dögcédulája számát, valamint a kereszt aljába a magyar Szent Koronát.

Az újjáépített vasúti híd napjainkban

Lassan a háború is véget ért. Megkezdődhetett az újjáépítés. A Szociáldemokrata Párt újjáépíttette az egyik felrobbantott vasúti hidat Hidasnémetiben - nagy volt a kampányhajrá akkoriban. A Magyar Kommunista Párt tagjai úgy gondolták, hogy nekik is le kell tenniük valamit az asztalra, így került felavatásra a megmenekült hídon egy emléktábla, mely az ismeretlen megmentő előtt tiszteleg, aki megvédte azt az „esztelen rombolástól.” Akkor még nem voltak tisztában azzal, hogy az az ember, aki életét áldozta a hídért, ott fekszik a temetőjükben.

Aki visszaadott egy hőst a hazának

Évtizedekkel később egy újságíró figyelt fel a különös táblára, és éveken át tartó nyomozásával felfedte a Végvári János tragikus történetét. Ezt az embert Gulyás Mihálynak hívták. Az ő ténykedésének köszönhető, hogy a falu népe 1975-ben a hídtól nem messze emlékparkot készített az akkor az ismeretlen magyar hős számára, melyben egy emlékművet is elhelyeztek. Nagy szó volt ez akkoriban, mivel a szocialista éra beköszönte óta ez volt az első olyan emlékmű, melyet egy magyar katona hősiességére emlékezve avattak fel Észak-Magyarországon.

A híd megmentőjének emlékparkja Hidasnémetiben

Az emlékmű felavatási ünnepségen sokan tiszteletüket tették a környékbeli falvakból is. Gulyás Mihály akkorra már kiderítette ki volt Végvári János, ám egy kissé elkésett, mert a kőfaragás addigra elkészült, így a név nem kerülhetett fel méltó helyére. Az ünnepség végén az énekkar belekezdetett a Szózatba. A közönség becsatlakozott és együtt énekelték el a korszakban tiltott Vörösmarty költeményt. Gulyás Mihály erősen megkönnyezte azt a percet.

Az emlékmű régen és ma

Méltatlan végjáték

Idővel a még 1927-ben épített híd korszerűtlenné vált. Mellette egy szélesebb, modernebb átjáró építésébe kezdtek, s mikor ez elkészült, a régi hidat – groteszk módon – felrobbantották.

A falu felőli hídfője még ma is áll. A gondos szemlélő számára a beton és vas itt-ott még ma is hirdeti a történetét. A vaskorlátján román aknagránát repesze által ütött seb látható. A német katona vérét lemosta róla az eső, azonban Végvári János vérének hullását márványba foglalták a kommunisták. Ám idén tavasszal a hatalmas árvíz elmosta ezt a fél évszázad alatt megtöredezett táblát.

A megmaradt hídfő, valamint elődjének, egy fahídnak maradványai, melyen az 1848-49-es szabadságharc során csata zajlott az osztrákok és a magyarok között. A csatát a magyarok nyerték, akiknek vezeré akkor Klapka György volt. A fahíd az ütközetben kigyulladt.

A német katona sírját sokáig egy özvegyasszony gondozta. Az ő fia is elesett valahol idegen földön. Talán azt gondolta, hogy valahol messze egy ismeretlen katona sírhantját ugyanúgy ápolja egy másik megkeseredett anyai kéz, ahogyan ő ezt a sírt. Ám a nénike idővel meghalt, és nem maradt őrzője a hantnak. Mivel a Hernád árterületén feküdt, a tavaszi áradások idővel elmosták azt.

Ám nemcsak ő járt így. A Végvári Jánosék fölött domboruló földhányásokat és fakereszteket is elkoptatta az idő. A katolikus templom bejáratával szemben már csak a fű zöldebb valamelyest. Egyéb nyom semmi nem utal arra, hogy itt nyugszik Végvári János hadapród őrmester, a hidak hőse.

forrásmunka: Gulyás Mihály - Híd a senki földjén

Kiáltás a Végekre

Kiálts még egyszer! Kiálts még százszor!
(Halkan, igaz – de halljuk szavad.)
Hahó Végvári, új magyar kakas
a rikoltásod máris riogat!
Vagytok-e még, vagy elsüllyedtetek,
tiprott sírokban, szürkén, névtelen
vagytok-e még rajongó harcosok
  a Végeken, a Végeken?

Kiálts át újra, üss fekélyeket
korbács - hanggal az alvó táboron
  s mi: gyöngeszavú, rekedt kakasok,
  e sápadt, csüggedt, ködös hajnalon,
megfeszülve s dülledt szemekkel,
veled zengünk, borzongva, éberen…
Rikolts még egyszer, virrasztó magyar
  a Végeken, a Végeken!

Kiálts át újra! Hasadjon a köd
ha vértengerből kél is ez a nap.
Hahó Végvári: hallod-e szavunk?
Nyissad ércesre hangos torkodat.
Kiálts! S ne hagyd, hogy fojtogassanak.
Ki vagy? – hahó! Én féltve féltelek…
De azért szólj és gyújtsd fel százszor is
A Végeket, a Végeket…!

Gyula deák
(vitéz Somogyváry Gyula)

 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés