1922-ban születtem. Immár 88 éves vagyok. 16 esztendős voltam ’38-ban, amikor Kassa visszakerült. Mi is elmentünk a katonák után egészen Abaújnádasdig. Ott betértünk egy kocsmába. Volt ott egy fiú, aki tőlem idősebb volt. Hangosan dalolta akkor az ivóban, hogy: Horthy Miklós katonája vagyok… Nagy dolog volt Kassa visszatérte akkor. Nagyon szép volt mindezt megélni. Későbbiekben biciklivel jártunk fel a városba mozizni.
Akkoriban 21 éves korban sorozták be katonának a fiatalokat. Engem is behívtak, 1941 októberében vonultam be Kassára. Előtte levente voltam. A Levente Mozgalom egy félkatonai szervezet volt. Előfordult olyan eset, hogy kimaradtam, akkor büntettek is. Szigorúan vették a dolgokat, mert az egy komoly intézmény volt.
Kassa a háború alatt
A hadseregben az élelmezőkhöz lettem beosztva, nem a fegyveres alakulatokhoz. Mi láttuk el a katonákat élelemmel. Volt egy nagy kenyérsütöde a laktanyában, ahol sütöttük a kenyeret. De kiképzéskor azért nekünk is be kellett menni néhány hétre, hogy lássuk, milyen is az. A háború alatt majdnem két évig voltam Kassán. Egészen '44 végéig. Nagyon szép város volt Kassa akkoriban. Mindenki magyarul beszélt. Szerettem ott lenni.
1944 márciusában megszálltak minket a németek. Nekünk a feljebbvalóink parancsba adták, hogy tisztelegjünk nekik. Azon az éjszakán, mikor a németek bevonultak a magyar laktanyák le voltak zárva. A katonáinknak nem lehetett kimenni a német megszállás miatt.
Aztán Horthy lemondott és Szálasi átvette a hatalmat. Hát felesküdtünk rá. Ez után jöttek az oroszok. Szinte minden este légiriadó volt. A pincékbe aludtunk. Szerencsére Kassát nem bombázták le az amerikaiak. ’44 december végén hagytuk el a felvidéki várost. Gyalogosan mentünk Szlovákián és Csehországon keresztül. Vonultunk vissza a szovjet elől.
Az oroszok már a spájzban vannak
Amikor Eperjes közelébe értünk, meg akartunk aludni a városban. Egyesek előre mentek szállást csinálni. Mi megállottunk addig egy közeli faluban. Ezzel óriási szerencsénk volt, mert aznap este az amerikaiak teljesen lebombázták Eperjest. Egy kis dombról néztük végig a légitámadást. Az épületet, melybe el lettünk volna szállásolva, akkor teljesen romba döntötték. Eperjest azért bombázták le, mert rengeteg német volt elszállásolva akkor a városban.
1944 karácsonyát a Magas-Tátrában töltöttük. Innen mentünk tovább Csehországba, ám ezt követően ismét visszatértünk a Dunántúlra. De az oroszok onnan is kitoltak minket nyugat felé. Folyton a nyomunkban voltak. Már átléptük az osztrák határt, amikor egy kis falu közelébe értünk. Sosem fogom elfelejteni ennek a településnek a nevét: Hofwolkersdorf. Előtte megálltunk reggelizni. Szalonnát és kávét adtak. Megittuk a kévét. A szalonna meg a bicska a kezemben volt, körülöttem meg a századom. Egyszercsak: Prrrrrr-prrrrrr! Gépfegyverrel közénk lőttek két sorozatot az oroszok. Mi menekülni kezdtünk. Társaimmal egy pincébe szaladtunk be. Lent már sokan voltak. Kicsit vártunk, aztán feltartott kézzel kivonultunk a szovjet elé.
Azok úgy tízen lehettek, és mind 15-16 éves kölykök voltak csak. Egy egész századot elfogtak. Nekem még akkor kezembe volt a szalonna és a bicska. Elejtettem a késemet, mert féltem, hogy lelőnek. A másik kezemen karóra volt. Odajött lihegve az egyik inas és elkezdte letépni az órámat. Inkább szépen levettem, és odaadtam neki. Utána kérdezték, hogy németek vannak-e velünk? Mondtuk, hogy már elmentek. Azzal az inasok utánuk eredtek. Mi meg csodálkoztunk, hogy: Ettől féltek a németek? Ezektől a gyerekektől?
A társaim közül az egyiknek átlőtték a csuklóját, másiknak a száját járta át a golyó. Jött egy orosz nő lóháton, egy katonaorvos, aki bekötötte a sebesülteket. A szovjetek közé keveredtünk. Ezért már a német repülők elkezdtek támadni minket is.
Bementem egy házba. Egy idős osztrák férfi volt bent. Nem sokkal utánam bejött néhány orosz katona is. Az egyik be volt rúgva, és nagyon jó kedve volt. Elkezdett engem ölelgetni. Azt mondta, hogy a továrisa vagyok. Intett az öreg osztráknak, hogy hozzon nekünk bort. Hozott egy liter bort, és leültünk iszogatni. - Dobre bugyet kamerád, dobre bugye! Malo robot! – mondta nekem, miközben a gépfegyvere himbálózott a nyakában. – Jól van bajtárs, jól van! Rövid munka!
Nem tudtam oroszul egy szót sem, de ezeket a szavakat megjegyeztem. Miközben ittuk a bort, az orosz fogta magát és lelőtte a faliórát. Féltem, hogy engem is agyonlő. Ki is jöttem inkább a házból.
A társaimmal elkezdtünk hátrafelé menni, abba az irányba, ahonnan a szovjet csapatok jöttek. Rengetegen voltak! Mint a hangyák! Az úton nem is tudtunk jönni tőlük. Csak a földeken mentünk végig. Ahogy vonultunk hátrafelé, mindig megmotoztak. Hol az egyik, hol a másik vett el valamit. Közben ránkesteledett. Mentünk volna aludni, csakhogy valahogyan közénk keveredett egy német katona is. Volt egy orosz, aki igazoltatott minket. Az mondta, hogy mi menjünk aludni, ellenben a német vele jön. Egy shopban (szerszámok tárolására szolgáló fából ácsolt melléképület) meghúztuk magunkat. Egyszercsak halljuk: Prrrrrrrrr! Másnap megláttuk a németet. Agyonlőtték.
Fogságom története
Elindultunk visszafelé. Az oroszok betereltek minket egy urasági majorba. Ott már voltunk majdnem kétezren. Ki kellett vágnunk a fákat, kaptunk drótot, és körülkerítettük magunkat. Foglyok voltunk. Géppuskás oroszok őriztek minket. Három hetet töltöttünk a táborban. Megtetvesedtünk.
Ezt követően bevagoníroztak minket. A fogycsányi fogolytáborba vittek a román határ közelébe, egész a Kárpátokon túl. Minden nap egyszer kaptunk enni, hagymalevest meg kenyeret. Szerbek voltak a feletteseink. Nagyon haragudtak a magyarokra, még ütöttek is minket. Ott is olyan három hetet töltöttünk, aztán megint bevagoníroztak minket.
Négy napig mentünk a vonattal. Az alatt csak egyszer kaptunk enni. Egyenesen a Szovjetunióba vittek minket. A Donyec-medencébe vagoníroztak ki bennünket. Óriási iparvidék volt, tele szénbányával és vasgyárral. Egy lágerbe kerültünk, de enni nem kaptunk. Senki sem várt minket ott. Teljesen el voltunk gyengülve az éhségtől. A fűben feküdtünk a szabad ég alatt. Estére került csak egy csajka lötty-szerű leves.
Málenykij robot
Másnap már mennünk kellett a gyárba dolgozni. Fegyveres katonák kísértek minket. Teljesen szét volt bombázva az üzem. Azokat a romokat kellett összetakarítanunk. Nagyon nem tetszett nekem ez a munka. Az oroszok elkezdtek asztalosok után kutatni közöttünk. Hát jelentkeztem én is, pedig nem az volt a szakmám. Nagyjából ötvenen gyűlhettünk össze. Kiadta nekünk a parancsot a nacselnyik (munkavezető), mit kell csinálni. Ugyan köztünk senki nem tudott oroszul, de én jobban megértettem az idegen nyelvű parancsokat, mint a többiek. Erre fel is figyeltek az oroszok. Ezért megtettek engem munkavezetőnek. Ezután nem kellett dolgoznom, csak ellenőrizni a többieket. Nacselnyik lettem. Szabad ég alatt volt a műhelyünk, ahol dolgoztunk. Közelgett a tél, és láttam, hogy ez így nem lesz jó nekem. Jelentkeztem kazánfűtőnek. Ez egy jó meleg hely volt télire. Ott is megtettek az oroszok nacselnyiknek. Fokozatosan megtanultam oroszul.
Olyan kétezren voltunk a fogolytáborban. Az első év volt a legrosszabb. 1945-46-ban nem volt mit enni. Még az oroszok is éheztek. Emlékszem egyszer az egyik szovjet munkavezető nagyon dicsekedett egy paradicsommal, amit a lánya hozott neki a kolhozból. Ám idővel fokozatosan javult a helyzetünk. 48-ban már levelet is írhattunk haza, sőt választ is kaptunk. Egyszer egy fényképet is hazaküldtem, ami el is jött. Amikor hazaértem csodálkoztam is rajta, hogy megérkezett.
Orosz-magyar barátság
Ez a kép egy színpadon készült. Az alsósorban balról a harmadik vagyok én. A brigádom látható rajta. Volt színjátszó csoportunk is. Egyszer eljátszottuk a Csárdáskirálynőt. A férfiak beöltöztek nőnek. Még fúvószenekarunk is volt! Orosz iskolások is eljöttek megnézni az előadást.
Nem volt rossz nép az orosz. Egy szinten voltunk. Úgy kezeltek minket, mintha mi is oroszok lettünk volna. '48-ban már egy kis fizetést is kaptunk. Vehettünk rajta kenyeret meg cukrot. Azon az éven, aki akart el is mehetett fürödni a tengerpartra. Jött egy teherautó, amire felkapaszkodhattunk, és az kivitte az utasokat a tőlünk nem messze lévő Azovi-tengerhez. Egyszer kíváncsiságból én is kimentem.
1948 decemberében érkeztem haza. Vagonokban hoztak minket. Út közben Debrecenben tartottak nekünk egy előadást. Vigyázzatok a szátokra! Ha nem akartok visszakerülni, akkor hallgassatok! - mondták akkor. Itthon nem is beszéltem ezek után az ottani dolgokról.
Az Isten őrizzen minket a háborútól! Hogy mit szenved a nép, csak az tudhatja, aki megélte. Nagy szerencséje volt annak, aki ezt megúszta.
* Kovács Endre zsujtai lakos egykor az abaújvári Aranykalász Termelőszövetkezet elnöke volt
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
