1926-ban mentem ki Kanadába Csomó Pistával, Belgiumig, vagyis Antwerpenig. Feljött a hajóra, de le is ment, mert félt a víztől. Ott maradt a kikötőben. Keresték a hajón Csomó Pistát, és engem fogtak felelősségre, hogy hol van, de aztán megtudták, hogy ott maradt a kikötőben betegállományban.
Tizenkét napig mentem a hajóval éjjel-nappal Halifax kikötőjébe. Onnan mentem egy hétig Winnipegbe. Vittek volna egész nyugatra gazdasági munkába, de én onnan megszöktem. Kimentem a városba, találkoztam Radácsi Jánossal, egy pányoki ismerősömmel. Ő azt mondta: - Van pénzed?
- Mondtam neki, hogy van harminc dollárom.
Ő azt mondta, hogy kettőnknek elég lesz vonatköltségre.
Elmegyünk a villanytelep építéséhez. A.-ba. De én nem adtam neki pénzt, hanem magam mentem el, mert féltem, hogy nem lesz pénzem. Odamentem, útbaigazítást adott egy magyar postás, hogy merre kell menni.

Mentem a nagy erdőkön hat kilométert, jégen hat kilométert. Mikor már közeledtem a parthoz, kötélt dobtak nekem, hogy kikössek. A bász, a munkaadó azt mondta, hogy munka nincs, de már vissza nem küld, mert beesek a jég alá, mert már április közepe felé volt, és beszakad.

A hat kilométert a jégen egy nap alatt tettem meg, mert be volt szakadva a jég. Szerpentineken mentem keresztül. Oroszok kiabáltak, hogy ki vagyok, mert azok is voltak ott, és azok segédkeztek, hogy kikössek. Reggel óta néztek, hogy mikor fogok elbukni a jég alá. Ott dolgoztam már csak nyolcadmagammal, mert háromezren voltunk. Nagy őserdőkben építettük a villanytelepet. Medve, farkas volt ott nagyon sok. Hat évig ott voltam, de csak magasépítkezéseknél dolgoztam. Nagy búzaraktárakat építettünk, de ez már Kanadában volt. Kint a barakkokban laktunk, fagytunk meg. Ott szórakoztunk, táncoltunk, mulattunk, éjszaka ugráltunk, hogy ne fázzunk. Tizenkét barakk volt, háromezer ember fért el az egészben. 

Elmondta: Hajdú András, 66 éves, Abaújvár, Iskolaköz 208.
Feljegyezte: Szabó Berta VII. osztályos tanuló.
1962.

1906-ban egy Salla nevű hajón mentünk. Karaszagban voltam. Vasgyárban voltam tapos. Kokszot, vaskövet húztam fel a magasba. Hajszos voltam a taposnál. A gyár házat adott nekünk. Gazdaasszonyt fogadtunk magunknak. Ez mindenféle jó ételeket főzött. Minden nap volt egy font hús.

A hajszosnak ki kellett tanulni. Két dollár ötven cent volt egy napra a fizetésem. Ebből a gazdaasszonynak kifizettem tizenkét dollárt egy hónapra. Itthon Mády-Kovács volt a legnagyobb úr. Királyi tanácsos volt. Övé volt az egész Haraszt, a rét. Tőle szereztem be kis földemet. Azért mentem ki, hogy a testvéreimnek a portát ki tudjam fizetni. 

Elmondta: id. Szabó János, 83 éves, Abaújvár, Felső út 22.
Feljegyezte: Szabó Zsuzsa VIII. osztályos tanuló
1962.

Magyarországon régen nagy szegénység volt, és én azért mentem ki Amerikába. Háború volt. Többnyire legények utaztunk ki. Tizennyolc éves koromban mentem ki, és huszonkét éves koromban jöttem vissza. Gyors hajó vitt minket nyolc napon át a tengeren. Ott máris állásba kerültem. Először „Pillisburgban" dolgoztam. Utána „Geri Indiánban" voltam vezető a vasolvasztásnál. Nyerskőből vasat kellett olvasztanunk, ágyút formáznunk belőle. Nehéz munka volt az. Igaz, elég jól megfizettek. Mikor aztán meguntam magam, hát négy év után hazajöttem Magyarországra. Nagy szegénység volt akkor itthon, mert pont mire hazaértem, kitört a háború. Meg is bántam, mert mikor eljöttem a gyárból, emelkedett a munkabér. Egy napra tíz dollárt adtak egy munkásnak. Mikor hazajöttem, sokat kellett dolgozni. Két év letelte után visszamentem a régi helyre. Muszáj volt valamit tenni, pénz nélkül nem lehetett megélni. A hajóba rendesen jegyet kellett váltani, és bele kellett ülni. Olyan nagyok voltak a hajók, hogy száz meg száz ember elfért benne. Először bizony félelmetes volt abban ülni, de ki kellett bírni. Én vagy négyszer voltam kint Amerikában. Elég jól éreztem magam, hamar megismerkedtem az idegenben. De mit csinálhattam, akkor nem lehetett mit tenni, mert akkor nem tudtam volna megélni. Mikor elutaztunk, az itthon maradt szülők sirattak minket, hogy miért is engedtek el. Bizony tizennyolc éves fiút nem kis merészség volt elengedni. Az anyák nem engedtek minket, az apák meg mit bánták. Fejet biccentettek, és azt mondták:
- Eredj, ha kedved van!

A hajóban fiatalabbak, vénebbek egyaránt voltak. A hajó neve németül „Kajzer Vilem, erste". Minden szállítónak volt neve. Amin én mentem, azt így hívták. Az erste azt jelentette magyarul, hogy elsőrendű. Nem volt valami kényelmes, de ki kellett bírni, aki pénzt akart látni, vagyis meg akart élni.

Elmondta: Fazekas István, 82 éves, Abaújvár, Kossuth tér 75.
Feljegyezte: Varga Ilona VIII. osztályos tanuló.
1962.

A föld az uraké volt, és Magyarországon nem volt munka, azért kellett kimenni munka után. Háromszor voltam kint Amerikában. Először 1902-ben. Mindenki ment, aki kiváltotta a generálpasst két forint ötven krajcárért. Vonattal utaztam a vízig. A vízen négykéményes gyors hajóval. Vasgyárban dolgoztam. Munka után fürödtünk, átöltöztünk, tiszta ruhába. Tót asszonynál volt a szállásom. A koszt olyan volt, amilyet kívántam, hús mindig volt. Nyáron nagy melegség idején dolgoztunk, és nagyon le voltunk izzadva. Munka után bementünk a sörgyárba, és ott egy kekk sört adtak. Negyvenkét pohárral volt benne. Egy dollárért adták. A háznál pedig ládával állt a sör. Először négy évig voltam kint, három-négyezer dollárt hoztam haza. Az összes vagyonomat ott szereztem. Másodszor 1908-ban voltam kint. Akkor ugyanaz volt, mint először, azzal a különbséggel, hogy egy és fél évig voltam kint.

Harmadszor 1912-ben mentem ki. Három ember munkáját végeztem. Esténként a koteba jártunk beszélgetni és inni. 1920-ban jöttem haza, mert nem engedtek. Igen nagy gyárban dolgoztam. A vas úgy jött, mint a patak a nagyolvasztóból. Tizenkilenc nap értem haza. Még Afrikában és Algériában is voltam. Mikor hazajöttem, öreg voltam, és azért nem mehettem többet. Meg már nem is vágytam.

Elmondta: Sivák Ferenc, 83 éves, Abaújvár, Petőfi u. 167.
Feljegyezte: Molnár Ilona VIII. osztályos tanuló.
1962.

Az apám legelőször 1891-ben volt kint, két-három évig tartózkodott ott. Ötször volt kint, de közben hazajött egy-egy évre. Legutoljára nyolc évig volt. Ott töltötte az első világháborút. Ekkor minden fiatal ember ment munka után. Ha megkapta az útlevelet, mindenfelé mehetett ötvenéves korig. Ott vasolvasztóban dolgozott. A magyar embereket igen szerették, mert jó munkások voltak. Megfelelő lakást a magyar vagy tót családok adtak. Esténként moziba vagy sörözőbe mentek, ahol víz helyett is sört ittak. Mikor hazajött, kétezer dollárt hozott haza, és ő is jól élt ott, mert minden olcsó volt. Idehaza építkezett belőle és földet vett. Mikor utoljára hazajött, öreg volt, és azért nem ment vissza.

Elmondta: Molnár Imre, 68 éves, Abaújvár, Kertalja utca 173.
Feljegyezte: Molnár Ilona VIII. osztályos tanuló.
1962.

Meghallottam, hogy mennek ki sokan innen, mert ott jobb a megélhe-tőség. Összebeszéltem Csomó Pistával, hogy menjünk ki mi is Kanadába. Itthon nagy szükség lett volna a pénzre, mert akkor építkeztem, csak a konyha volt rendben, a többi vakolatlan volt, nem volt tehetségem hozzá, hogy tovább csináltassam. A kimenetelhez pénz kellett. Fekete Jánostól kértem váltóval kétszáz dollárt, a váltó egy évig szólt. Rászántam magam, és 1926-ban mentem ki. Vonattal indultunk, és Hamburgig mentünk vele. Ott felszálltunk a hajóra, de Csomó Pista megijedt a víztűi, és leszaladt a hajóról. Aztán keresték, hogy Csomó István hol van, hát én mondtam, hogy elszökött haza. Sokára értem aztán Montrealba. Ahogy odaértem, pihentem egy nap, aztán mentem munkába. Nagy utakat építettünk. Arattunk. Olyan gépekkel dolgoztam, amilyeneket még sose láttam. Aratógép, meg kombájn, meg sokféle más gép is volt annál a farmosnál.

Eleinte olyan keveset kerestem, hogy nagyanyád nem tudta megfizetni Feketének a kétszáz dollárt. Újból vett fel pénzt a takarékból váltóval, és úgy adta meg Feketének. Este néha moziba mentünk. Jártunk a városba szétnézni, igen szép város volt Montreal.

Később igen jól fizetett helyre kerültem, a magasépítkezéshez. Igen magasan dolgoztunk. A pénzt hazaküldtem nagyanyádnak, ő rendbe tette belőle a házat, meg egy másfél köblös földet vett belőle a Cserepesen. Eljött az ősz, hidegek lettek, meg nem mindig volt munka, hát haza kellettjönni, mert a pénzt ott télbe elköltöttem volna, mert ott enni nem adtak ingyen. Három esztendő után hazajöttem. Itthon már nagy örömmel vártak, mert nem volt ki dolgozni. Aztán már nem mentem ki többet Kanadába. A másik nagyapád is kiment fiatalon Amerikába, és többet vissza se jött, mert meghalt. Szénbányában dolgozott.

Elmondta: id. Csuha József, 70 éves, Abaújvár, Felső út 19.
Feljegyezte: Csuha Klára VIII. osztályos tanuló.
1962.

forrás: Abaújvár község öröksége