Nagy örömömre szolgált olvasni az Abaújság első számát. Kétszeresen is örültem neki. Egyrészről, mert még én is (aki lokálpatrióta vagyok) olyan információkhoz jutottam általa, melyekről nem volt tudomásom, vagy már rég elfelejtkeztem. Például nem tudtam, hogy a valamikori szövetkezeti bolt kertjében a mai napig álló fenyőfákat az 1914-18-as Nagy Háború újvári hősi halottainak emlékére ültették. Ott, ahol megannyi kuglibábut állítottam fel vasárnap délutánonként gyermekkoromban – mert az ötvenes-hatvanas években nagy kugli csatákat vívtak ott a felnőttek – ott van a Hősök kertje. Mert még mind a mai napig megvan (és legyen is!) az a bizonyos Hősök kertje. (Szép feladata lehetne az egyesületnek a kert rendbehozatala.)Másrészről pedig azért örültem, mert megélhettem (azt amit titokban mindig is reméltem, hogy egyszer majd bekövetkezik) piciny falum felébredését Csipkerózsika álmából. Ehhez csak annyi kellett, hogy valakinek eszébe jusson a gondolat, Abaújvárt – Észak-Magyarország egyik gyöngyszemét – meg kell menteni. Természetesen kellett hozzá a lelkes csapat, élükön Szilvikével, Kovács Zsolttal és a többiekkel.
Bárhol, bárki megkérdezte, én mindig megmondtam, és sohasem szégyelltem, mindig büszkén mondtam, hogy hová való vagyok. Nagyon sokan azt sem tudták hol van Abaújvár. Én pedig így magyaráztam el nekik: vonattal Miskolcon át Hidasnémetiig, onnan pedig autóbusszal Gönc és Zsujta érintésével lehet eljutni hozzánk, illetve Kéked községig. Ma már az autósoknak úgy magyarázom az útvonalat, hogy az M3-as autópályán Miskolcig kell elautózni, azután a 3. számú főúton Szikszón, Forrón és Encsen át juthatnak el az országhatárig, Hidasnémetiig, ahol Gönc felé vegyük az irányt, de a gönci part előtt balra fordulunk Zsujta felé és így jutunk el Abaújvárra. Sőt, azt is szoktam mondani olyanoknak akik addig még nem nem jártak Észak-Magyarország ezen vidékén, hogy menjenek be Göncre és onnan vegyék az irányt Telkibánya felé. Arra is akad látnivaló.
Apropó Telkibánya! Érdekes, hogy a mi időnkben nem voltunk kifejezetten jóbaráti kapcsolatban a „bányákkal”. Nem mentünk bálba sem hozzájuk, és ők sem jöhettek hozzánk. És milyen furcsa az élet: középiskolás kollégiumi tanáraim egyike Budapesten éppen telkibányi volt. Menyhért Ernő (Menyus) tanár úr, egy nagyon jóravaló ember volt, és sokat segített nekem. Örülök neki, hogy mára már konszolidálódott a kapcsolat a két település között. Így van ez rendjén.
Ám az igazi oka annak, hogy tollat ragadtam az egy évforduló. Kicsit elkéstem vele, hiszen az ünnepi esemény 2008. augusztus 8-án volt, de úgy gondolom, mégsem veszített aktualitásából, mert mindazok, kik ott lehettünk a találkozón, még ma is meleg szívvel emlékezünk vissza arra a bizonyos napra. Számunkra örök emlék marad.
1958 júniusában elindult „emberré váló” útjára az újvári általános iskolából 15 gyermek. Ács Gyula, Azari Irén, Gallyas Miklós, Iván Erzsébet, Krakkai Gyula, Krakkai István, Lőrinc Erzsébet, Magyari Mária, Morvaközi János, Németh Klára, Ráski Pál, Sivák Attila, Sivák Zoltán és Varga Éva.
Akik elindítottak minket: Lestár András igazgató úr, Csordás István tanító úr és felesége, Magdi néni és Varga Margitka.
Azóta sok idő eltelt. Hellyel-közzel tudtunk egymásról, néhányan találkoztunk is személyesen, de így együtt 50 éve nem voltunk. Büszkén mondhatjuk, hogy mindenkiből EMBER lett. Az a bizonyos nagybetűs ember, aki becsülettel végig dolgozta különböző szakmákban az elmúlt fél évszázadot.
Sajnos már nem lehetett ott találkozón: Krakkai Gyula, Magyar Mariska, Gallyas Miklós és Ács Gyula. Tanítóink közül is már csak Csordás István és Lestár András tanító úr élhette meg ezt a magasztos eseményt, ám Lestár magával hozta kedves feleségét Seci nénit is. Csordás tanító úr korát meghazudtoló lendülettel mesélt. Minden szavát, ugyan úgy, mint ötven évvel ezelőtt, szinte tátott szájjal lestük. Viszont azt is láthattuk, hogy az osztályfőnöki órán, amikor főleg mi meséltünk életünkről, sokszor fátyolos szemmel idézte fel lelki szemeivel a régmúlt idők emlékeit.
Összejövetelünk időpontja egybeesett az abaújvári és pányoki testvérgyülekezet közös parókiájának alapítási évfordulójára rendezett ünnepséggel. A 400. évfordulót ünnepelték a gyülekezetek. Amíg az ünneplők a templomban és a parókiakertjében vettek részt a különféle programokban, addig mi az iskola épületében gyülekeztünk, délután három órától. Zuhogó eső áztatott minket ezen a délutánon, de az eső csak Ráski Palit riasztotta el. Ő Kazincbarcikáról nem mert motorkerékpárjával nekivágni a nagy útnak.
Abban az osztályteremben gyülekeztünk, ahonnét 50 évvel ezelőtt elindultunk. Ez volt most a „fehér” terem, terülj-terülj asztalkámmal, mert mindenki kedveskedett valamivel. A szívélyes üdvözlő szavak után pezsgővel köszöntöttük egymást és a körünkben megjelent volt iskolánk jelenlegi igazgatóját Csuha Pálné Enikőt és Csuha Pál polgármester urat.
Hozzátartozóink szűk körében és vendégeink társaságában folytatódott a kötetlen beszélgetés, ismerkedés mindaddig, amíg el nem kezdődött az osztályfőnöki óra. Az osztály Csordás tanár úr társaságában átvonult a másik tanterembe. Lőrinc Erzsike egy csodálatos Tompa Mihály verssel és virágcsokorral köszöntötte osztályunk nevében a tanárurat, aki meghatódva köszönte meg figyelmességünket, és azt a lehetőséget, hogy találkozhattunk mindazok, kiknek ez még megadatott.
A hozzátartozók eközben a „fehér” teremben múlatták az időt. Amikor vége volt az osztályfőnöki órának, mi is átmentünk folytatni a kötetlen beszélgetést. Ekkor olyan élményben volt részünk, ami miatt már megérte hazautazni és bőrig ázni. Az történt ugyanis, hogy (olyan délután 5 óra magasságában) befejeződött az istentisztelet és a találkozónk hírére, de főleg Csordás tanító úr jelenléte okán egyre többen szivárogtak be az osztályba, nem kis örömünkre. Annyian lettünk, hogy voltak akik nem fértek be az épületbe. Hozzájuk kimentünk az iskola udvarára.
Valami fantasztikus érzés volt ezt megélni. Felemelő érzés volt látni az öröm, a boldogság pillanatait. Hogy ömlött a szó a régen látott barát, ismerős vagy tanítvány szájából, régmúlt idők emlékeit idézve...
Az esemény iskolaigazgatók találkozója is volt egyben. Ott volt a jelenlegi igazgatónő Csuha Pálné Enikő, az őt megelőző Kecskeméti Pál igazgató úr, és a mi igazgatónk Magyari Lajos úr feleségével egyetemben. Tehát nagyszerű élmény volt mindenki számára. Az egész esemény koronájaként este (abban a rossz időben) még átmentünk Telkibányára, az Aranybánya fogadóba, ahol közös vacsorán vettünk részt. Sajnos ide már nem tudott elkísérni minket sem Saci néni, aki még aznap visszautazott Gödöllőre, sem Csordás tanár úr, aki pedig beteg feleségéhez igyekezett haza.
Már késő este volt, amikor visszaérkeztünk Újvárra, de akkor még mindig nem széledt szét a csapat, hanem Krakkai Pistiék valamikori házában (amit kibéreltünk egy éjszakára Makatura Jóskától) beszélgettünk éjjel két óráig.
Hát így volt!
Azzal búcsúztunk egymástól, hogy ne várjuk meg a következő 50 évet. Találkozzunk sűrűbben és ne csak a temetőben, halottak napja alkalmából, hanem máskor is. Úgy legyen!
Legyen erőnk hozzá, legyen egészségünk és akarjuk látni a másikat. Másnap délelőtt még nem utazott el mindenki. Jómagam sem, így vállaltam, hogy Makatura Jóskával lerendezem a ház átadását, feleségem és Szilvike segítségével pedig visszaállítjuk a rendet a tornateremben.
Amikor felmentem az iskolába, meglepetésemre már minden a helyén volt. Az igazgatónő megszervezte ezt is. Nagyon köszönjük a segítségüket! Köszönjük Csuha Palinak és feleségének, hogy felvállalták az iskolai épület biztosításának minden gondját.
Amint megérkeztem az iskolába, láttam, hogy ott szorgoskodik Tóth István tiszteletes úr és Fazekas Pista az egyházközösség gondnoka. Az asztalokat, padokat hordták vissza a helyükre. Beszálltam én is segíteni és két forduló között pihenés képpen Pista bemutatta a templom belső részét jelenlegi állapotában, valamint sokat mesélt a templom történetéről. Örültem ennek a találkozásnak is. Elkezdett valami bizseregni bennem! Ezek az Újváriak igenis akarnak valamit. Nem nagyot, csak éppen annyit, amennyi kell, és szükséges is! Meg akarják menteni maguknak, és élhetőbbé szeretnék varázsolni ezt a falut. Igen, maguknak!
Hogy az Abaújvár Jövőjéért Egyesület mit szeretne, vagy hogy mit tervez az Abaújvári Református Egyházközösség, az kiderül az Abaújság 2009. évi évfolyamának első számából. Megvalósításukhoz úgy látom, megvan a szellemi erő, a lendület, megvan a kellő lelkesedés. Tudnivaló, hogy mindez kevés ha nincs mögötte anyagi háttér. Legnehezebb feladat ennek megteremtése, de ezt a közösséget erre is képesnek tartom és kívánom Nekik és egyben az egész újvári közösségnek, hogy terveik minél előbb megvalósuljanak.