Gondolatok március idusán

1848. március tizenötödike. Mi jut eszünkbe erről a fogalommá vált dátumról? Márciusi ifjak, forradalom és szabadságharc, iskolai ünnepségek, netán hosszú politikai beszédek? Hányszor hallottuk már ezeket a szavakat: Pilvax kávéház, Nemzeti dal, Landerer nyomdája, 12 pont, Nemzeti Múzeum lépcsője?

Másfél évszázada újra és újra elismételgetett rigmusok ezek, amelyekből a szónokok mindig megpróbálnak valami újat kihozni, megpróbálnak róluk újat mondani. De van-e még új üzenete március idusának, valami olyan, amit nem rágtak le csontig az elmúlt százötven év alatt?

Azt kell mondjam: Igen, talán van.

Csak éppen nem ebben a formában, ahogy a legtöbben ma hozzányúlnak. Mit tud vajon üzenni a ma emberének egy letűnt kor ideája? Ugyan én nem vagyok szónok, történész vagy szociológus, de szerény képességeimhez mérten megpróbálok választ adni erre a kérdésre.

Adott tehát egy kor, egy politikai helyzet, mely egyáltalán nem hasonlatos a maihoz. Nem élünk idegen állam elnyomása alatt, országunk határai nem ott húzódnak, mint akkor. Más kulturális közegben élünk, teljesen másmilyen hatások érnek bennünket ma, mint annak idején.

És mégis emlékezünk rájuk. Sokkal elevenebben, mint azokra, akik korban közelebb állnak hozzánk. (Gondolok itt a XX. századi nagyjainkra.) Mégis miért lehet ez, hogy ilyen mértékben élnek velünk? És nem egyszerűen csak Kossuth, Széchenyi, Jókai, Petőfi, hanem Kossuth apánk, a Hídember Széchenyi, Jókai a nagy mesemondó és Petőfi Sándor, akinek a neve önmaga egy fogalom, Petőfi Sándor a világirodalom legszebb sorának papírra vetője. De a közismert nevek csak úgy záporoznak, ha 48-ra gondolunk: Wesselényi Miklós, Deák Ferenc, Damjanich János, Görgey Artúr, Bem József, Klapka György, Perczel Mór, Vasvári Pál, Táncsics Mihály, Juhász Gyula és tudnám még sorolni.

Érdekes dologra lettem figyelmes. Szinte minden történelmi korszakunk megosztó a közgondolkodásban. Az országunk középkori nagysága, a törökökre kell-e haragudnunk, avagy sem a százötven éves megszállásért, jó lépés volt-e a kiegyezés, avagy hazaárulás a Habsburg-barátság, a XX. század ideológiai kicsapongásait pedig meg sem kell említenem, nem szükséges magyaráznom.

Ám hallgassuk csak meg a mai politikai pártok szónokainak ünnepi beszédeit. Sok mindenben eltérnek egymástól, egy közös pontjuk mégis akad: Mindannyian március 15. igazi és méltó örököseinek tartják magukat. És ezzel így van országunk egésze. Nincs megosztás.

Ám arról mindig sikerül megfeledkeznünk, hogy március 15. nem csupán csak úgy lett a semmiből. Ahhoz, hogy legyen egy dicsőséges forradalmunk és szabadságharcunk, kellett egy húsz éves, komoly előkészület, nagy áldozatokkal járó, megfeszített szellemi és fizikai munka, melyet ma úgy emleget a történelem, hogy reformkorszak.

Ekkor születtek meg nagyjaink, ekkor alkottak, csiszolódtak, hogy 48-49-ben kiteljesedjenek és virágba borulhasson általuk a korszak, és tevékenységük áldásos gyümölcsét az utókor mindmáig ízlelhesse.  

Én talán így tudnám leginkább megragadni 48-at. És hogy mi az üzenete? Tudunk-e mi olyanok lenni, mint ők? Megvan-e bennünk a kellő tehetség, akarat, hogy közösen olyat alkossunk, melyre az utókor méltán lehet büszke? Vagy egyszerűen csak „elhull a virág, eliramlik az élet”?

Én szeretném hinni, hogy tudunk ilyenek lenni, tudunk ilyet alkotni. Remélem, hisztek nekem, és tudunk közösen hinni ebben. És ha hiszünk, akkor cselekedni is képesek leszünk ezért.

Mestellér János